Róma három háborúban legyőzte riválisát, Karthágót, így a földközi tenger nyugati medencéjének urává vált, ezután megkezdte a hanyatló hellenisztikus államok meghódítását. A hódítások révén a szenátori rend is megerősödött, az ager publicusból, vagyis a közföldekből kihasított területekkel növelte vagyonát, ami a latifundiumok, a nagybirtokok létrejöttét eredményezte. A provinciákból elsősorban a kiskereskedők gazdagodtak. A kereskedelmi haszon mellett az adóbérlet biztosított nagy jövedelmet. (A gazdag kereskedő megfizette az államnak a provinciára kivetett adót, amelyet aztán maga szedett be, gyakran adózásra magas kamatú kölcsönt is adott.)
Róma törvényei értelmében a kereskedelemmel, adóbérlettel foglalkozók nem vállalhattak hivatalt, így a társadalomban elkülönült egy nagy vagyonnal rendelkező, politikában közvetlenül nem szereplő réteg, a lovagrend. A győztes hadjáratok nyomán tízezrével hozták Itáliába a rabszolgákat, így az értékük csökkent, azonban az olcsó munkaerő alkalmazása kifizetődő volt, így egyszer inkább elterjedt a rabszolgatartás. A rabszolgamunka előnyeit kihasználó nagybirtokok miatt sok parasztcsalád tönkrement, elveszítették földjüket. A provinciákról beáramló gabona miatt és a piacok egy részéről is kiszorultak. A katonai szolgálat is egyre terhesebbé vált számukra, mivel nem tudták megművelni földjeiket. Az eladósodott, majd földjüket elveszített parasztok Rómába költöztek, így alakult ki egy új társadalmi réteg, az antik proletariátus. Ez veszélyeztette a köztársaság belső rendjét és katonai erejét.
Tiberius Gracchus néptribunus (Kr.e.133) felújította a Licinius-féle földtörvényt, amely korlátozta a közföldekből (ager publicus) bérelhető földterületek nagyságát. A törvény érvényesülése esetén a latifundiumok jelentős része visszakerült volna az állam kezébe. Ezeket a földeket a néptribunus kisbirtokok formájában a parasztok körében akarta szétosztani. Reformja a szenátori rend heves ellenállásába ütközött. A reform végrehajtásának érdekében – a köztársaság törvényeit megsértve- a következő évben is néptribunus akart lenni, azonban a kirobbanó utcai harcokban mintegy 300 hívével együtt megölték. Tiberius politikáját öccse, Caius Gracchus néptribunus folytatta (Kr.e.123). Bátyja sorsából tanulva tudta, hogy csak széles társadalmi támogatottsággal érhet el eredményt. Így a lovagokra támaszkodva támadást indított a szenátori rend ellen. A föld nélküliek egy részét A Karthágó területén kialakított Afrika provinciába akarta letelepíteni. Azonban intézkedéseivel a bátyjánál is nagyobb ellentéteket szított, amik végül véres összecsapásokba torkollottak, amik láttán Caius öngyilkos lett.
Megoldás helyett két egymással szembenálló politikai erő jött létre. A szenátori rend és a lovagrendhez kapcsolódó néppárt hatalomért folytatott küzdelme a köztársaság válságát jelezte.
Miután a római hadsereg zömét az önmagukat felfegyverző parasztok adták, egyre csökkent a hadra foghatók száma. Marius, a néppárti politikus nevéhez kapcsolódik a hadsereg sikeres megreformálása. Parasztok helyett katonáit a vagyontalan római polgárok soraiból, zsoldért toborozta. Az új rendszer szerint 16 évig szolgáltak, felszerelést, zsoldot, ellátást kaptak, és a leszerelő katonák földhöz jutottak. Szervezeti és harcászati újításokat is meghonosított, például mozgékonyabbá tette a légiót, bevezette a rendszeres kiképzést, egységesítette a fegyverzetet. Többször egymás után megválasztották consullá, így tudta megvalósítani reformjait. Ez jól mutatja, hogy a köztársság intézményrendszere nem megfelelő, ugyanis az évenként váltakozó hivatalnokok nem tudják igazgatni a római birodalmat, viszont a zsoldoshadsereg és vezére veszélyezteti a köztársasági berendezkedést.
A győztes légiók a területek népét tízezrével taszították rabszolgaságba. Helyzetük az értéküktől függött. A képzettebbek a városokban szolgáltak. Dolgoztatták őket ezen kívül a latifundiumokon, a mezőgazdaságban, a bányákban és a gályákon. A rabszolgák sajátos helyzetű csoportját alkották a gladiátorok. Az ókor legjelentősebb rabszolgafelkelése egy gladiátorlázadással kezdődött Kr.e.73-71-ben. Vezérre Spartacus volt. A rómaiak nem vették komolyan a lázadást, így az óriásira duzzadt, mivel egyre többen csatlakoztak a rabszolgafelkeléshez. Végül Crassus és Pompeius légiói döntő vereséget mértek Spartacus hadára. A csatát túlélő rabszolgák jelentős részét elrettentésül keresztre feszítették a Via Appia (római út) mentén. A felkelést leverő hadvezérek befolyása erősödött, ami a köztársaság helyzetét tovább gyöngítette.
A köztársaság működésképtelenné vált. A hatalomért vetélkedők közül végül a legtehetségesebb hadvezér és politikus, Julius Caesar szerezte meg az egyeduralmat. Karrierjének fontos állomása volt, hogy a szenátussal szemben szövetséget kötött Crassusal és Pompeiusal. Crassus halálával (Kr.e.53) megszűnt a triumvirátus. Caesar háborúkkal növelte Gallia területét, személyéhez hű hadsereget hozott létre. Amikor átlépte Itália határát jelentő Rubicont (A kocka el van vetve), újabb polgárháború kezdődött, aminek során, döntő vereséget mért Pompeiusra. A megrémült szenátus örökös diktátorrá választotta Caesart, aki a birodalom egységét erősítő és a belső elégedetlenséget csökkentő reformokat hajtott végre. Letelepítette veteránjait, de földet osztott a nincstelenek egy részének is. Értékálló aranypénzt veretett, valamint római polgárjogot adott sok provinciabelinek. Hogy a szenátus tekintélyét csökkentse, számát 900főre emelte. Megreformálta a naptárat, tartósságát a szökőévek rendszerével biztosította. A Julián-naptárt használjuk ma is, kisebb kiigazítással. Intézkedései népszerűvé váltak a nép (plebs) és a lovagrend körében. Azonban a köztársasági hagyományok még erősek voltak, Caesar erre nem volt tekintettel. Egy köztársaságpárti összeesküvés során Brutus és Cassius vezetésével megölték. (Kr.e. 44)
A köztársaságot már nem lehetett visszaállítani. Az újabb polgárháborúban Octavianus szerezte meg a hatalmat Antoniusszal szemben. Augusztus uralkodása belső és külső békét jelentett a birodalom népének. A köztársasági formákkal és külsőségekkel leleplezett diktatúrát principátusnak nevezik. Hogy Caesar sorsát elkerülje, Octavianus igyekezte leplezni egyeduralmát. Hatalma az általa irányított hadseregen nyugodott. Kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összpontosított a kezében, ezeken keresztül érvényesítette hatalmát. Consul néptribunus, és vétójoggal rendelkezett. Híveit a senatusba ültette, pontifex maximusként a vallási életet irányította.
Diktatúráját azzal is kendőzte, hogy államilag támogatta a korai köztársaság hagyományainak felújítását, a köztársaság megmentőjének szerepében tetszelgett. Az évszázados polgárháborús állapotok után Augusztus uralma békét és biztonságot hozott a birodalom népének. Külpolitikájában a győzelmes békére törekedett. Északon elfoglalta Pannóniát, és a birodalom határa az Eufrátesz mentén állandósult. Ezek a természetes határok jól védhetőek voltak.
Történelem tételek 